DR. SZARKA ERNŐ

IPARJOGVÉDELEM MAGYARORSZÁGON
100 éves a Magyar Szabadalmi Hivatal

---

I. SZABADALMI OLTALOM

Már több mint 100 éve, hogy az Ausztriával monarchia formájában szövetkezett Magyarország törvényhozása az 1893. évi XLI. törvénycikkel módosította az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szövetséget olyan módon, hogy 1894. január 1-jével országunk visszakapta teljes törvényhozói szabadságát. Ez a törvény lehetővé tette, hogy új, az ország igényeinek megfelelő szabadalmi törvény jöjjön létre. Az ezzel kapcsolatos törvényhozó munka olyan gyors volt, hogy a kereskedelemügyi miniszter a törvényjavaslatot már 1894 novemberében az országgyűlés elé terjeszthette, ezt az országgyűlés 1895-ben elfogadta (1895. évi XXXVII. törvénycikk) és 1896. március elsején hatályba is lépett. Az első önálló magyar szabadalmi törvény nem a semmiből keletkezett, hanem része - igaz, hogy roppant jelentős része - volt egy fejlődési folyamatnak. A fejlődési folyamaton itt kétfélét értünk: a technika fejlődésével párhuzamosan az iparjogvédelem fejlődését és az osztrák-magyar államközi kapcsolatok fejlődését.

Gyári szabadalmak

Ausztria-Magyarország történetében először az úgynevezett gyári szabadalmak jelentkeztek. Ezek valójában privilégiumok voltak, amelyek azért születtek, hogy az uralkodó különböző kiváltságokkal, kedvezményekkel, előnyökkel, mentességekkel fellendítse a fejletlen ipart. Az első, Ausztria-Magyarországon adott gyári szabadalmat I. Lipót 1672-ben adományozta a linzi Christian Sindnek gyapjúszövetgyárra. Ennek a hatálya azonban nem terjedt ki Magyarországra. 31 évvel később, 1703-ban megszületett az első, Magyarországra érvényes gyári szabadalom posztó és egyéb szövetek festésére, amely szabadalmat szintén I. Lipót adományozta Daniel Erasmus De Monte Gratiae római szent birodalmi lovag részére, aki az adománylevéllel együtt a magyar nemességet is megkapta.
A gyári szabadalmak adományozásában a XIX. század elejéig sohasem állt be szünet. Törvényi szabályozásuk azonban nem volt, az adományozás uralkodói kegynek számított, a kedvezmények, azok kizárólagossága, időtartama esetről-esetre változott. Megállapítható azonban, hogy az egymást követő uralkodók (I. József, III. Károly, Mária Terézia, II. József) nem rapszodikusan, kényük-kedvük szerint adták az ilyen jellegű privilégiumokat, hanem mindig az ipar fejlesztése lebegett előttük célként. Különösen áll ez a kizárólagos jogok vagy nem kizárólagos jogok gyakorlására.
A gyári szabadalmak alapvetően nem tekinthetők találmányi szabadalomnak, de ahogyan haladt előre a technikai fejlődés, úgy épültek be a gyári szabadalmakba találmányok is. Báró Madruczy András 1770. január 13-án kapott 10 évre gyári szabadalmat tojáshéjból fehér festék gyártására -, de nem nehéz kiolvasni az adománylevél szövegéből, hogy itt találmányról is szó van. Nem tévedünk nagyot, ha báró Madruczy Andrást tekintjük az első magyar embernek, aki találmányra kapott szabadalmi oltalmat. Sajnos, a szabadalomlevél alapján Magyarországon nem létesült fehérfestékgyár.
Gyári szabadalmak adományozása a XVIII. század kilencvenes éveiig jellemző, bár a XIX. század huszas éveiig még találunk belőlük néhányat mutatóban.

Találmányi szabadalmak

A találmányi szabadalmak inkább felelnek meg a jelenlegi szabadalom fogalmának, ezek mindig a technikai fejlettség egy adott fokán jelentek meg. Angliában 1623-ban, Franciaországban 1791-ben szabályozta törvény a találmányi szabadalmakkal kapcsolatos kérdéseket. A kevésbé fejlett Ausztria-Magyarországon is volt igény a találmányok oltalmára, de törvény ezt csak a XIX. század elején szabályozta. Addig, akárcsak a gyári szabadalmak esetében, a találmányi szabadalmak adományozását nem szabályozta törvény, csak királyi kegy.
1711. szeptember 4-én Eleonora Magdolna, Magyarország királynéja és régense Lothar Vogemontnak találmányi szabadalmat adományozott malmok és egyéb gépek készítésére. Mivel az adománylevelet mint Magyarország régense is lepecsételte, ez tekinthető az első magyarországi találmányi szabadalomnak. I. József és III. Károly 10-30 évre adtak kizárólagos szabadalmakat közhasznú találmányokra. Mária Terézia és II. József iparpolitikája viszont nem kedvezett a találmányi szabadalmaknak, mivel véleményük szerint a kizárólagos szabadalmak az iparra korlátozóan hatnak. Ennek megfelelően Mária Terézia a találmányi szabadalmak korlátozását úgy kívánta elérni, hogy a hatóságokkal szigorúan vizsgáltatta, hogy a találmány új-e, hasznos-e, célszerű-e, és az adott iparágnak a kizárólagos szabadalom adományozásával elszenvedett sérelme arányos-e azzal az előnnyel, amelyet az állam a kizárólagos szabadalom adományozásával elér? II. József lerövidítette az oltalmi időt, betiltotta a szövőgépek szabadalmazását, lényegében leszűkítve a szabadalmazás területét a művészeti, pipere- és díszműárukra. Ennek ellenére születtek ez időben is találmányi szabadalmak. Érdekességként megemlítjük Kempelen Farkas "Tűz és reakciós gép"-ét, amelyre 1788. december 9-én kapott szabadalomlevelet.

Udvari rendeletek, császári pátensek

A találmányügyi politika jelentős változáson esett át a rövid ideig uralkodó II. Lipót, majd I. Ferenc uralkodása idején. Ők már nem idegenkedtek a szövőgépek szabadalmi oltalmától sem. I. Ferenc végig törekedett arra, hogy az iparjogvédelmet kifejlessze és kiépítse. Uralkodása alatt alakult ki Ausztria-Magyarország szabadalmi jogrendje, az 1794. évi udvari rendelettől az 1832. évi szabadalmi törvényig. Ennek jelentősebb lépcsőfokai az alábbiak voltak.

• 1794. évi udvari rendelet a kizárólagos szabadalmak tárgyáról.
• Az 1798. évi "legfelsőbb elhatározás" arról, hogy a találmányok újdonságának mérlegelésénél csakis a birodalmon belüli újdonságot szabad figyelembe venni.
• Az 1802. évi udvari rendelet a kizárólagos szabadalmak adományozásánál felvetődő alapelvek és szabályok kidolgozásának szükségességéről.
• Az 1810. évi január 16-án szentesített császári pátens az osztrák szabadalmakról. Ez a Magyarországon ki nem hirdetett törvény egyértelműen utal az egész birodalomra, egyes tartományokra stb., ezért kétségtelenül Magyarországra is alkalmazható volt, sőt, bizonyítottan alkalmazták is.

Érdekességként kiemeljük, hogy a pátens szerint a szabadalom továbbra is felségjog, amelyet legfeljebb 10 évre adományoznak. Egy év kihagyás az alkalmazásban a szabadalom megszűnését eredményezi. A kizárólagos szabadalomból eredő jogok örökölhetők és eladhatók.
A pátens kihirdetésével egyidejűleg a találmányok újdonságát nem vizsgálták és áttértek az egyszerű bejelentési rendszerre. Az újdonságon - bárki is vizsgálta azt - csak a belföldi újdonságot értették.
- Az 1820. évi december 8-án szentesített császári pátens az osztrák szabadalmakról. Ennek létrejöttét az idézte elő, hogy a napóleoni háborúk során megszerzett néhány új tartományban az 1791. évi francia szabadalmi törvény volt életben, míg a többi tartományban az 1810. évi január 16-i pátens. A két rendszer összedolgozásából született az új pátens, amelynek célja a feltalálói tevékenység serkentése mellett a nemzeti ipar fellendítése volt, tehát határozott iparpolitikai megfontolásokat is találhatunk benne. Egy másik szempont szerint az új pátenst olyannak szerették volna megalkotni, amely egységesen bevezethető a birodalom minden országában, így Magyarországon is.
Az 1820. december 8-án kelt pátenst alapvetően az örökös német tartományok számára alkották meg, de ez lett kiindulási pontja a találmányi szabadalmak magyarországi rendezésének is. Egy 1821. februári helytartótanácsi rendelet, amelyet meg is hirdettek, a szabadalmak ügyét az 1820. évi osztrák pátenssel egyezően kívánta rendezni. Ezt Magyarországon sérelmezték, mert egyes részeit törvénybe ütközőnek találták. A király a rendeletet ezért visszavonta és új javaslatot kért. Az új javaslatok alapján 1822 márciusában új, a magyar szempontoknak megfelelőbbnek tűnő helytartótanácsi rendelet született e tárgyban, amelynek alapja azonban szintén a korábban említett császári pátens volt.
A vármegyék többsége a módosított rendeletet sem tartotta elfogadhatónak, egyrészt azért, mert a kérdést, országgyűlés elé utalva, törvényi szintre kívánták emelni, másrészt a rendeletet a földesúri jogokkal és a nemesi kiváltságokkal ellentmondónak tekintették. Az országgyűlés 1827. április 3-án felterjesztett sérelmei közt, a 45. pontban szerepel a kizárólagos szabadalmak és az azokra vonatkozó büntetőszankciók ügye. A királyt arra kérték, hogy amíg érdemi javaslat nem születik, a hivatkozott rendelet helyeztessék hatályon kívül.
A király az ügyben kikérte az illetékes hatóságok véleményét. Több felterjesztésben több vélemény született, de ezek egyike sem volt elfogadható az udvar számára. Ennek eredménye az lett, hogy bár az 1822. márciusi helytartótanácsi rendeletet sohasem hatálytalanították, a végrehajtást felfüggesztették, és a király a Magyarországra vonatkozó szabadalmakat aláírás nélkül visszatartotta. Az 1832. évi osztrák szabadalmi törvényt (amely nem különbözött jelentősen az 1820. évi császári pátenstől) meg sem kísérelték Magyarországra érvényesíteni. 1828-tól kezdve tehát a találmányi szabadalmak ügye Magyarországon Csipkerózsika-álmát aludta, és ezen a helyzeten az új király, V. Ferdinánd sem változtatott. Ez ahhoz vezetett, hogy - ismervén a fonák helyzetet - a harmincas évek közepétől gyakorlatilag nem is jelentettek be szabadalmat Magyarországra, hiszen, ha bejelentettek volna a harmincas évek eleje évi 120-140 bejelentésének megfelelő számú szabadalmat, azok úgysem lettek volna hatályosak.
Az 1822. évi helytartótanácsi rendelet végrehajtásának felfüggesztésekor hivatkozás történt arra, hogy a szabadalomügy akkor lesz megoldva, amikor megszületik az új magyar kereskedelmi törvény. A törvény (1840. évi XVIII. törvénycikk) megszületett, ennek 66. §-a azonban csak azt rögzítette, hogy az 1822. évi helytartótanácsi rendelet továbbra is érvényben marad.
Kivételes eset akadt azért a magyar szabadalmak ezen korszakában. Erdős Mózes János 1841. augusztus 26-án 8 évre szabadalmat kapott tetőzetek tűzbiztos készítésére - csak Magyarország területére! Ez két szempontból is kivételes: a császár aláírta (míg sok száz más találmány esetében ezt az általános gyakorlatnak megfelelően megtagadta), és a szabadalom csak Magyarországra volt érvényes, amely az 1820. évi császári pátens szerint nem lett volna lehetséges. A kivételezettség okait nem ismerjük, mindenesetre tény, hogy Erdős Mózes János volt az első magyar szabadalmas, aki csak Magyarország területére kért és kapott szabadalmat.
A találmányi szabadalmak jogi helyzete tehát 1827-től kezdve negyedszázadon át bizonytalan volt. A magyarországi ipar akkori fejlettsége vagy inkább fejletlensége mellett a rendezettség hiánya alapjában nem rengette meg az ország gazdaságát. Ezen a téren is -, mint az osztrák-magyar viszonyban annyi téren - megfigyelhető a haladóbb, a gazdasági fejlődést jobban elősegítő osztrák (illetve "birodalmi") politika és a konzervatív, a magyar nemesi érdekeket féltő magyar vármegyei, országgyűlési politika összeütközése. Tudjuk, hogy a vármegyei ellenállás mentette meg és tartotta életben - sokszor parázs alatt is - a magyar függetlenséget, de egyben konzerválta is az ősi jogokat és tulajdonformákat. A találmányügy befagyasztása tovább éltette a nemesi és vármegyei jogokat, valamelyest hátráltatta viszont a magyar ipar és a magyarországi ipartelepítés fejlődését.

Az 1852. évi szabadalmi törvény

Az ellentmondás feloldására születtek ugyan kezdeményezések, így 1843-ban kísérlet történt egy önálló magyar szabadalmi törvény tervezetének kidolgozására és előterjesztésére, de ez a törekvés nem járt sikerrel. Így a 63 paragrafusból álló tervezet csak jogtörténeti érdekesség maradt.
Az ellentmondás feloldását jelenthette volna az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc. A magyar függetlenség álma azonban gyorsan szétfoszlott; nincs olyan adatunk amely arra engedne következtetni, hogy a szabadalmak ügye ebben a rövid időszakban előkerült volna. A szabadságharc hatása viszont jó alkalom volt arra, hogy a győztes hatalom az egész Osztrák-Magyar Birodalomra érvényes egységes találmányi szabadalmi rendszert hozzon létre. Az 1852. évi augusztus 12-én kelt császári nyílt parancs (Szabadalmi törvény) rendezte a találmányi szabadalmak ügyvitelét, és hatályát kiter-jesztette az egész birodalom területére, beleértve Magyarországot és Erdélyt is. Ez a szabadalmi törvény (pátens) alig különbözik az 1820. és 1832. évi osztrák pátensektől; nyilvánvaló tehát, hogy célja nem a szabadalmi jog reformálása, hanem az egész birodalomra való kiterjesztése volt. Az egyetlen előnyös változás az volt, hogy 1852-től magyar nyelven is be lehetett nyújtani leírást, és nemcsak - mint eddig - latinul. Az 1852. évi császári pátens rendelkezései szerint intézték a magyar szabadalmakat 1867-ig, sőt, tulajdonképpen 1893-ig. 1867. május 8-án azonban olyan ideiglenes egyezmény jött létre, amely találmányi szabadalmak engedélyezését Magyarországon a magyar földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium hatáskörébe vonta.
A nevezett szövetség okiratának XVI. cikke szerint ugyanis a magyar minisztérium szabadalmat csak az osztrák kereskedelemügyi miniszter hozzájárulásával adhatott és viszont. A szabadalomlevelet Magyarországon magyarul, Ausztriában németül állították ki, és ezek érvényesek voltak a Monarchia egész területén. A szabadalomlevél kibocsátójától eltekintve azonban az 1852. évi osztrák szabadalmi törvény volt a mérvadó.

Szabadalomengedélyezés a kiegyezés után

A kiegyezést követően a szabadalmak engedélyezése területén is ugyanazok a tendenciák voltak megfigyelhetők, mint az államigazgatás többi területein. Az uralkodó és az osztrák tartományok minél több eredményt kívántak elérni a központosításban, míg Magyarország a kiegyezésben szilárdan rögzített közös ügyektől eltekintve minden téren függetlenségre törekedett. Az előbb vázolt 1867-es állapotot osztrák részről három ízben is (1882, 1889, 1892) úgy kísérelték meg módosítani, hogy a birodalomban a szabadalmi jog egységesen rendezett legyen. Ezeket a törvénytervezeteket azonban a magyar kormány minden esetben elutasította. A magyar törvényhozás más területeken, pl. a vállalattípusok, szerződések, kereskedelmi és váltójog területén már önállóan kialakította a kapitalista viszonyok jogi kereteit (lásd pl.: 1875. évi XXXVII. törvény, 1876. évi XXVII. törvény, 1881. évi XVII. törvény); ebből a sorból egy önálló magyar szabadalmi törvény nagyon hiányzott, és ebbe a sorba egy Ausztriával közös törvény nem lett volna beilleszthető. Végül Magyarország eljutott ahhoz a lehetőséghez, amellyel ezt a cikket elkezdtük: 1894. január l-jével a vám- és kereskedelmi tevékenység területén visszakapta teljes törvényhozói szabadságát.
Az ezt rögzítő 1893. évi XLI. törvény hatálybalépésének pillanatától a két ország egymástól teljesen függetlenül engedélyezhette a szabadalmakat. Az engedélyezést a Szabadalmi Hivatal megalakulásáig a Magyar Kereskedelmi Minisztérium ipari és szabadalmi osztálya intézte, mégpedig kék papíron. Innen indul a jelenlegi szabadalmi lajstrom számozása, így a lajstrom elejét a "kék szabadalmak" alkotják.

Az első önálló magyar szabadalmi törvény

Az első önálló magyar szabadalmi törvényt is az jellemzi, amely későbbi szabadalmi törvényeinket: a kor színvonalán áll, körültekintő, alapos, rugalmas és gyakorlatilag jól alkalmazható. Ezért élhetett első szabadalmi törvényünk 75 évet, a második pedig 26 évet.
Az 1895. évi XXXVII. törvény 1. paragrafusa így szól:
"Szabadalmazható minden találmány, amely iparilag értékesíthető."
A törvény meghatározza az újdonság fogalmát, bejelentői elvet vezet be, rendelkezik az alkalmazotti (szolgálati) találmányokról - ebben valószínűleg első volt a világon -, a szabadalmas kizárólagos jogairól, a honvédségi célra való igénybevételről. Az oltalom időtartamát a törvény 15 évben szabja meg. Megszabja a törvény a szabadalmakkal kapcsolatos polgári és büntető eljárások speciális szabályait is. Nem foglalkozik viszont a törvény a licenciaszerződésekkel és a kényszerengedély jogintézményével.
A törvény szabadalmi hatóságként a Szabadalmi Hivatalt és a Szabadalmi Tanácsot állította fel. A Szabadalmi Hivatal -, amely dr. Schmidt József miniszteri tanácsos elnökségével kezdte el működését - bejelentési és bírói osztályból állt. A bejelentési osztály feladata volt a szabadalmi engedélyezési eljárás lefolytatása első fokon, valamint a szabadalmi lajstrom vezetése. A bírói osztály foglalkozott másodfokon a bejelentési osztály határozatai elleni folyamodványok ügyében, valamint a megsemmisítési, értelmezési és nemleges (negatív) megállapítási kérelmek ügyében.
A Szabadalmi Tanács -, amely dr. Schnierer Gyula miniszteri tanácsos elnökletével kezdte el működését - kizárólag fellebbviteli fórumként jár el a Szabadalmi Hivatal bírói osztályától hozzá fellebbezhető ügyekben.
A törvény a szabadalmazás kérdésében a bejelentési rendszert rendelte el, vagyis az újdonságot nem vizsgálták; lehetőség volt viszont a felszólalásra a közzétételtől számított két hónapon belül.
A törvény létrehozta a szabadalmi ügyvivői intézményt, elrendelte a szabadalmi lajstrom és szabadalmi levéltár létesítését, valamint a Szabadalmi Közlöny kiadását. A Szabadalmi Közlöny első száma 1896. június 20-án jelent meg, ennek volt horvát nyelvű kiadása ("Povlaskieni Viesnik") is. A "Bejelentés találmányok szabadalmazásáról" című rovatban az 1. sz. bejelentés: Fleischmann Albin kereskedő (Graz): Újítások ingeken. A "Megadott szabadalmak" rovat 1. sorszáma: Pitsch Márton gyáros (Charlottenburg): Sebvédő hüvely.
A Szabadalmi Közlöny azóta is folyamatosan megjelenik, így tehát most 101. évfolyamánál tart.
A törvénnyel kapcsolatos legfontosabb rendelkezések voltak az 573/1896. KM számú rendelet (az 1895. évi XXXVII. törvény végrehajtásáról), a 733/1896. sz. elnöki rendelet a Szabadalmi Hivatal szervezeti és ügyviteli szabályzatáról, és a 734/1896. sz. elnöki rendelet a Szabadalmi Tanács ügyviteli szabályzatáról.
Ebben az állapotban, ilyen jogi lehetőségek között indult el a Szabadalmi Hivatal, amely különböző neveken, különböző feltételek között, világháborúk, forradalmak és diktatúrák alatt is, 100 éve fenn tudta tartani magát és az iparjogvédelem ügyét.

A törvény módosításai

Annak ellenére, hogy a szabadalmi törvény alapos munkával készült, kritikája mégis hamar jelentkezett mind a feltalálók, mind az ipar részéről. Egy 1915. évi törvényjavaslat (alkotója Schuster Rudolf) szerint a szabadalmi törvényeknek kellene változniuk a leggyakrabban a világon. A szabadalmi törvényeknek ugyanis az a hivatásuk, hogy gyakran változó jogi és közgazdasági viszonyokat szabályozzanak. Nehéz vitába szállni ennek a véleménynek az igazságával; az 1895. évi XXXVII. törvényt dicséri, hogy módosításokkal, kiegészítésekkel mégis fenn tudott maradni 75 éven át. Bár sok új törvénytervezet született (1905, 1909, 1915, 1928, 1934, 1943), de egyik sem jutott el az elfogadásig.
Módosítások, kiegészítések nélkül azonban ez a törvény nem lehetett volna működőképes a változó termelési és társadalmi viszonyok között.
A 88.302/1905. KM számú rendelet a találmányi bejelentések alakiságát szabályozta egy Bernben elfogadott nemzetközi szabály alapján.
Az 1908. évi LII. törvény kimondta belépésünket a Párizsi Uniós Egyezmény tagjai közé és az Egyezményhez igazodva elismerte az uniós elsőbbségi jogot, továbbá megváltoztatta a találmány gyakorlatbavételével kapcsolatos szabályokat.
Az 1911. évi XI. törvény és az ezt végrehajtó 30.600/1911. KM számú rendelet a kiállítási elsőbbség intézményét vezette be.
Az 1912. évi LV. törvény összhangba hozta a szabadalmi törvényt az 1911. évi I. törvény (a polgári perrendtartásról) rendelkezéseivel.
Az 1913. évi VIII. törvény kihirdette a Párizsi Uniós Egyezmény 1911. évi washingtoni szövegét; ezzel kapcsolatos az 1913. évi XII. törvény, amely szigorította a szabadalom megvonásának előfeltételeit.
A 81.588/1914. KM számú rendelet módosította és kiegészítette a Szabadalmi Hivatal szervezeti és ügyviteli szabályait; a 34.549/1915. KM számú rendelet pedig a Szabadalmi Tanács ügyvitelét szabályozta.
Az I. világháború folyamán több olyan ideiglenes rendelkezés született, amely a szabadalmi eljárásokat a háborús viszonyokhoz igazította (határidők, eljárások felfüggesztése).
A Tanácsköztársaság találmányokkal kapcsolatos rendelkezéseit az 52. és 53. NT számú határozatok tartalmazták. A külföldiek jogai és a nemzetközi szerződések érvényben maradtak, viszont a belföldi találmányokat az állam saját tulajdonába vette, egyúttal rendelkezve a feltalálók díjazásáról. A Tanácsköztársaság néhány hónapja nem volt elegendő sem a határozatok tényleges végrehajtására, sem azokból következtetések levonására, amelyek további rendelkezések alapjául szolgálhattak volna.
A 71.659/1919. KM számú rendelet hatályon kívül helyezte a Tanácsköztársaság fentebb említett rendeleteit.
A Szabadalmi Hivatal szervezeti és működési formájában jelentős változásokat hozott az 1920. évi XXXV. törvény, amely a Szabadalmi Hivatalt Szabadalmi Bírósággá, a Szabadalmi Tanácsot Szabadalmi Felsőbírósággá alakította át, és rendelkezett néhány olyan kérdésben, amely a háború következtében kialakult rendkívüli helyzetek miatt vetődött fel.
Az 1921. évi I. törvény és az 1921. évi XXXIII. törvény (trianoni békeszerződés) tartalmazott átmeneti rendelkezéseket a háború által érintett szabadalmakkal kapcsolatban.
1927-ben ismét jelentős változás állt be a szabadalmak ügyintézésével kapcsolatban. Az 1927. évi XX. törvény megszüntette a Szabadalmi Felsőbíróságot és feladatkörét a Kúriának adta át. Itt speciális, szabadalmi ügyekkel kapcsolatos tanács alakult műegyetemi tanár ülnökökkel.
Az 1929. évi XVIII. törvény kihirdette a Párizsi Uniós Egyezmény 1925. évi hágai szövegét. Ennek alapján rendelkezett az 1932. évi XVII. törvény és az ehhez kapcsolódó 4300/1932. ME számú rendelet a kényszerengedélyről, az uniós elsőbbség bizonyos részleteiről, továbbá a szabadalmi oltalom tizenöt évről húsz évre emeléséről.
Az 1939. évi, honvédelemről szóló II. törvény a találmányok külföldre juttatását honvédelmi engedélyhez kötötte.
Akárcsak az I. világháború alatt, a II. világháború során is több olyan átmenti rendelkezés született, amely a szabadalmazási eljárásokat a háborús viszonyokhoz igazította.

Iparjogvédelem a II. világháború után

A háború végén a Szabadalmi Bíróság a fennálló jogszabályok alapján kezdte el újra működését 1945. március 16-án.
Az 1947. évi XVIII. törvény (békeszerződés) tartalmazott szabadalmi vonatkozású rendelkezéseket is. Ezek közül ki kell emelnünk azt az előírást, amely a Szövetséges és Társult Hatalmak állampolgárainak, cégeinek lehetővé tette, hogy a Magyarországgal való háború kitörését megelőzően tizenkét hónappal valamely Szövetséges és Társult Hatalom területére bejelentett szabadalmakat Magyarországon eredeti elsőbbséggel bejegyezhessék a békeszerződés életbelépésétől számított egy éven belül.
A békeszerződés ipari tulajdonjogokkal kapcsolatos rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 8780/1948. Korm. számú rendelet huszonhét évre hosszabbítja meg az 1940. szeptember 15. és 1947. szeptember 15. között bejelentett szabadalmak oltalmi idejét.
Az 1947. évi XXVII. törvény becikkelyezte a második világháború által érintett ipari tulajdonjogok fenntartása, illetve visszaállítása tárgyában Neuchatelben aláírt nemzetközi megállapodást. Ennek végrehajtásáról a 4170/1948 Ip. M. számú rendelet intézkedett.

A szerzői tanúsítvány

Az 1948. év hozta meg azt a döntő változást, amely az ország számára a piacgazdaságról való letérést és a következő negyvenkét évre a szocialista tervgazdaságra épülő gazdasági rendet jelentette. Ez egész iparjogvédelmi rendszerünk teljes átalakulását vonta maga után. A 11950/1948. Korm. sz. rendelet - a szabadalmi rendszer fenntartása mellett - bevezette a szovjet jogrendszerben ismert szerzői tanúsítványt. Ennek a jogintézménynek a bevezetését az tette szükségessé, hogy a szocialista termelési viszonyok között a verseny nem érvényesült, hiszen a termelés központi tervutasítás alapján történt. Ennek megfelelően csaknem megszűnt a szabadalmi jogok verseny-eszköz jellege. A találmányok, szabadalmi jogok központi utasításra bármikor átcsoportosíthatók voltak, így a vállalatok a találmányokat maguk számára jogilag nem tudták megvédeni. Ugyanakkor az állam célul tűzte ki, hogy a termelés műszaki színvonalának fejlesztésében a mérnökök, munkások érdekeltek legyenek mind erkölcsileg, mind anyagilag. Ezt a célt szolgálta az újítói és feltalálói mozgalom.
A szabadalom intézménye elsősorban csak a külkereskedelmi kapcsolatok miatt maradt meg. Helyére a szerzői tanúsítványok rendszere lépett. Ennek lényege az volt, hogy a szerzői tanúsítvány kiadásával az állam nyert kizárólagos jogot a találmány hasznosítására, a feltalálókat pedig méltányos díjazás illette meg.
A szerzői tanúsítványok kezelésére jött létre az Országos Találmányi Hivatal (OTH) 1949. január 1-jén. Ennek szervezeti felépítését és ügyrendjét a 600/1949. Korm. sz. rendelet határozta meg. A feltaláló akár szabadalmat, akár szerzői tanúsítványt akart kapni, a bejelentést a Szabadalmi Bíróságnál kellett megtennie. A Szabadalmi Bíróság a szerzői tanúsítványra szánt ügyeket áttette az OTH-hoz; amennyiben a szervezet erre tanúsítványt adott, a találmány szabadalmasa a magyar állam lett.
A szabadalmazható találmány és a szerzői tanúsítványra bejelenthető találmány fogalma nem volt teljesen azonos, bár a két fogalom között erős átfedések voltak. A szerzői tanúsítvány elbírálásánál a haladás volt az elsődleges szempont, míg a szabadalomnál az újdonság.
Az 1949. évi 8. számú tvr. jelentős változásokat hozott, részben a hagyományos szabadalmak terén, részben az iparjogvédelmi szervezetek felépítésében. A szabadalmazhatóság előfeltételei közé bekerült a haladás követelménye, elővizsgálati rendszer alakult ki, ugyanakkor a közzététel és felszólalás jogintézménye megmaradt. A Szabadalmi Bíróság megszűnt, bejelentési osztályának feladatait az OTH vette át, bírói osztályának hatáskörét pedig a Budapesti Ítélőtábla (később a Budapesti Felsőbíróság, végül a Budapesti Fővárosi Bíróság). A Kúria szabadalmi ügyekkel kapcsolatos feladatait a Legfelsőbb Bíróság vette át.
A 220/1949. (I. 8.) Korm. számú rendelet a találmányok külföldre juttatását szabályozta.
A 4199/1949. (VIII. 13.) Korm. számú rendelet a Találmányokat Értékesítő Vállalat (TALÉRT) képviseleti jogkörével foglalkozott, gyakorlatilag kizárólagos képviseleti jogot adva számára az állami vállalatok iparjogvédelmi ügyeivel kapcsolatban.
A 166/1951. MT számú rendelet új szabályozást vezetett be az állam részére felajánlott találmányok ügyintézésében. A felajánlott találmányok elfogadásáról az illetékes szakminiszter döntött, az ő döntése ellen a fellebbezési fórum a Műszaki Fejlesztési Hivatal lett. A szolgálati találmányokat eleve úgy tekintették, mint az államnak felajánlottakat. A szerzői tanúsítvány megtagadása esetén a felajánlott találmányt szabadalmi bejelentésként lehetett elbírálni.
A 41/1953. (VII. 31.) MT számú rendelet -, amely az újításokkal és találmányokal együtt foglalkozott - többek között a szerzői tanúsítványok elbírálásának fellebbviteli ügyrendjét változtatta meg, kiiktatva a Műszaki Fejlesztési Hivatalt.
Az ügyrend és a feltalálói díjak kérdésében jelentettek finomítást az 53/1955. (VIII. 25.) MT számú és a 14/1955. (VII. 28.) PM számú rendeletek.
A szerzői tanúsítványos rendszer - a szabadalmi rendszerrel párhuzamosan - végül megélt csaknem 8 évet, de összességében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem ösztönözte a vállalatokat, intézményeket találmányok kifejlesztésére és hasznosítására. Ugyanakkor megfelelően biztosította a feltalálók erkölcsi és anyagi elismerését.

A szerzői tanúsítvány jogintézmények eltörlése

Az a felismerés, hogy a szerzői tanúsítványos rendszer nem kellően alkalmas a feltalálói kedv élénkítésére, a 38/1957. (VI. 23.) Korm. számú rendeletben testesült meg. A rendelet eltörölte a szerzői tanúsítvány jogintézményét, ugyanakkor meghatározta a szolgálati találmány fogalmát, az új eljárások kidolgozására nem kötelezett munkatársak találmányaival kapcsolatban a munkáltató vállalat hasznosítási elsőbbségét, a szerződéses díjazás rendszerét a korábbi merev, táblázatos rendszer helyett.
A szerzői tanúsítványos rendszer eltörlése merész és egyedi lépés volt a szocialista táboron belül. Az OTH vezetőinek és az ország szocialista tábor átlagánál felvilágosodottabb gazdasági vezetőinek köszönhetően azonban sikertelenek voltak a szovjet vezetésnek és a KGST-nek azon erőteljes törekvései, hogy a szerzői tanúsítványok rendszere ismét bekerüljön a magyar jogrendbe. Ugyanakkor ez az összes többi szocialista országban fennmaradt egészen a rendszerváltásig. Magyarország jogalkotói az iparjogvédelem terén viszont ezzel a rendelettel visszatértek arra az útra, amelyet eddig is követtek, és mind a mai napig követnek: figyelni az iparjogvédelem területén a világ változásait és igazodni azokhoz.
A 29/1959. (V. 10) Korm. sz. rendelet kisebb módosításokat rendelt el az előbb említett rendelethez képest.
A fenti két rendelet pontosította az OTH feladatkörét, némileg szűkítve (megszűnt a díjmegállapító szerep), egyúttal bővítve is (a feltalálói tevékenység figyelése, országos iparjogvédelmi propaganda, jogszabályok betartása, új jogszabályok kezdeményezése, tapasztalatcserék szervezése).
Erről a korról is elmondható azonban, hogy a szabadalmi jognak az állami vállalatok között nem volt versenyeszköz szerepe. A szabadalom elsődleges szerepe - akárcsak a szerzői tanúsítványos időkben - a feltalálók díjazásának szabályozása volt. Szabadalmi jogszabályunk tehát az akkori kor szintjén állt, a környezet viszont nem állt ugyanezen a szinten.
Az 1/1957. (X. 8.) OT számú rendelet szabályozta a szabadalmi ügyvivők képzési, működési rendszerét.
Az 1957. évi VIII. törvény és az azt végrehajtó 1/1958. (II. 16.) IM számú rendelet rendezte az iparjogvédelmi perek fórumrendszerét, a különböző döntési fórumokba szabadalmi szakértőket is bevonva.
A 2/1962. (VII. 20.) OT számú rendelet, amely a Párizsi Uniós Egyezmény (PUE) 1934. évi londoni szövegét elfogadó 1962. évi 17. sz. tvr. végrehajtási utasításának tekinthető, kizárta a magyar bejelentési és uniós bejelentési időpontok közti jogszerzést, lehetővé tette egy szabadalmon belül több elsőbbség igénylését, és előírta a feltaláló feltüntetését a szabadalmi okmányokon.
A PUE 1958. évi lisszaboni szövegét az 1967. évi 7. sz. tvr. hirdette ki, ennek végrehajtásáról a 3/1967. OT számú rendelet intézkedett.
Az 1961. évi V. törvény (Büntetőtörvénykönyv) a találmánybitorlás bűntettének, az 1968. évi I. törvény és a 17/1968. (IV. 14.) Korm. számú rendelet a szabadalombitorlás szabálysértésének szankcionálását határozta meg.
Ez időben azonban már nem lehetett nem észrevenni, hogy az 1895-ben még korszerű szabadalmi törvény az 1960-as évek végére nyelvileg ódonná, intézkedéseiben elavulttá vált. Ezen nem segített az eltelt évtizedekben született több tucat módosítás és kiegészítés sem, ezek csak még inkább áttekinthetetlenné tették a szabadalmi jogok rendszerét. Különösen feltűnő volt ez az 1959. évi IV. törvény (Polgári Törvénykönyv) korszerű, átfogó szabályozórendszerével összevetve. Ugyanakkor az új gazdasági mechanizmus előszelei is fújdogálni kezdtek, mert kiderült, hogy a szigorú tervgazdálkodáson alapuló, merev gazdasági szabályozás nem képes fellendíteni az országot. Ennek megfelelően jobban előtérbe kerültek a piaci kapcsolatok, az áru- és pénzviszonyok.
Az 58/1967. (XII. 19.) Korm. számú rendelet megszüntette a találmányok ingyenes átadását, így előidézte szabadalmi téren a vállalatok anyagi érdekeltségét.

Az 1969. évi II. törvény

A 2047/1967. (VIII. 20.) Korm. számú határozat újból meghatározta az Országos Találmányi Hivatal feladatait és hatáskörét; a Hivatal feletti felügyeletet az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke gyakorolta (ez így is maradt 1994 júniusáig).
A fentiekből világosan kiderül, hogy égetően szükség volt egy új, átfogó, korszerű szabadalmi törvény megalkotására. Ezt az igényt elégítette ki az 1969. évi II. törvény (Szt.), az ennek végrehajtására kiadott 4/1969. (XII. 28.) OMFB-IM számú rendelet és a bírósági eljárásokról kiadott 9/1969. (XII. 28.) IM számú rendelet. Ezek a jogszabályok voltak hatályban több módosítással egészen 1995. december 31-ig.
A szabadalmi törvény felépítésében érvényesültek az előző szabadalmi törvényben megtestesült tendenciák, ugyanakkor jelentkezett az iparilag fejlett országok modernizált törvényeinek hatása is. Ezeket azonban be kellett illeszteni a lazuló, de létező szocializmus és tervgazdaság keretei közé.
A szabadalmi törvény jellegzetességei közül az alábbiakat emeljük ki:

• a jogi oltalom formája kizárólag a szabadalom;
• a szolgálati találmányok esetében a vállalatoknak szabad döntési joguk van a különböző hasznosítási formák között;
• a feltalálók jogaikat bírósági úton érvényesíthetik;
• a szabadalmazhatósági feltételek egyértelműen meghatározottak;
• az új növény- és állatfajták szabadalmazhatók;
• a licencia megállapodások legfontosabb szabályai rögzítve vannak;
• a Fővárosi Bíróság szabadalmi ügyekben illetékes tanácsaiban műszaki szakbírák részvételét írja elő;
• bevezeti a halasztott vizsgálati rendszert.

A törvény számos területen igényelt kiegészítő rendeleteket. A korábban már említett OMFB-IM rendelet és IM rendelet mellett meg kell említenünk az alábbiakat:

• az I-OTH-1969. számú hirdetmény a szabadalmi bejelentések alaki szabályairól rendelkezik;
• a II-OTH-1969. és I-OTH-1970. számú hirdetmények a kötelező teljes vizsgálat szakterületeit határozzák meg;
• a 41/1969. (XII. 31.) PM számú rendelet az új iparjogvédelmi illetékekről intézkedik;
• a 45/1969. (XII. 29.) Korm. számú rendelet többek között intézkedik a szolgálati találmányok díjazásáról, és megszabja a találmányok külföldre juttatásának feltételeit. Ennek végrehajtási utasítása a 3/1970. (XII. 31.) HM számú rendelet.

A törvény módosításai

Az 1969. évi II. törvény a maga idejében korszerű, a nemzetközileg kialakult normákkal azonos szintű szabályozást valósított meg.
A mintegy másfél évtizednyi alkalmazása során szerzett tapasztalatok alapján azonban 1983-ban e jogszabály számottevő módosítására került sor, természetesen a továbbfejlesztés igényével. A jogszabály továbbfejlesztésének célja lényegében egyfelől a feltalálók jogvédelmének, ösztönzésének fokozása, másfelől a szabadalmi eljárások egyszerűsítése, az "átfutási idők" rövidítése, a műszaki információ terjedésének gyorsítása volt. Mindezek mellett fontos szempont volt a szabadalmi jogszabályok összhangba hozatala az új növényfajták oltalmára vonatkozó nemzetközi egyezménnyel (UPOV), amelyhez hazánk 1983 áprilisában csatlakozott.
Melyek voltak az 1983. évi 5. számú törvényerejű rendelet, továbbá az ezzel összhangban az Szt. végrehajtásáról intézkedő 4/1983. (V. 12.) IM sz. rendelet által 1983. július 1-jei hatállyal bevezetett lényeges változások?
A feltalálóknak -, s lényegében ezzel párhuzamosan a szabadalmak jogosultjainak - jogvédelmét, jogbiztonságát szolgálták különösen a szolgálati találmányokra vonatkozó rendelkezések lényeges változásai, a fenntartási illeték megfizetésének elmulasztása miatt megszűnt szaba- dalmi oltalom újra érvénybe helyezésének bevezetése és a megsemmisítés miatt megszűnt szabadalom alapján a hasznosítás eredményével nem fedezett díj visszakövetelhetőségének a feltalálóra való kiterjesztése.
Eljárási, információs szempontból ez a törvényerejű rendelet vezette be az adatközlés intézményét, s ezzel párhuzamosan megszüntette a felszólalás intézményét. Az eljárás meggyorsítását szolgálta annak lehetővé tétele, hogy az OTH a szabadalmi ügyekben hozott érdemi határozatát - megváltoztatási kérelem alapján - visszavonhatja és módosíthatja.
A szolgálati találmányért járó díjazással és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekkel foglalkozik a 11/1983. (V. 12.) MT rendelet. Ez a jogszabály korszerűen és a gyakorlat számára jól alkalmazhatóan határozta meg a díjazás jogcímeit, a találmány értékesítésének fogalmát, valamint bevezette az ún. "hasznos eredmény" fogalmát, és a találmányi díj mértékére a hasznos eredmény százalékában kifejezett növelhető, illetőleg csökkenthető díjkulcsokat állapított meg.
Az elkövetkező néhány évben hasonló jelentőségű és terjedelmű változás igénye a találmányi jogszabályok vonatkozásában - eltekintve a külföldi cégek részéről a termékoltalom bevezetésének egyre erősödő szorgalmazásától - nem merült fel. Megemlítésre érdemes változást jelentett a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvénynek a származtatás intézményét bevezető szabályai, továbbá az 1992. évi LXVIII. törvény a polgári perrendtartás szabályairól, amely megszüntette szabadalmi téren is a törvényességi óvás intézményét.
A szabadalmi oltalmi rendszert nem, az eljárási költségeket azonban jelentősen érintette a bejelentési és fenntartási illetékek -, illetve az iparjogvédelmi eljárások igazgatási szolgáltatási díjáról szóló 1992. évi IV. tv. hatály- balépése óta a díjak - folyamatos emelkedése, amelyet az eljárási költségek (pl. hivatali infrastruktúra fejlesztése) fedezése és az infláció indokoltak.
A rendszerváltás időszakában - a termékoltalom hiányától eltekintve - Magyarország lényegében egy korszerű, a piacgazdaság igényeit kielégítő szabadalmi törvénnyel rendelkezett.
A jogszabály korszerűsítése - ha nem is azonnali sürgősséggel - mégis hamarosan napirendre került. Az Európai Szabadalmak Engedélyezéséről szóló Müncheni Egyezményhez való csatlakozási szándékunk - amely az
1994. évi I. törvénnyel kihirdetett európai Megállapodás értelmében kötelességünk is -, továbbá egyéb nemzetközi fejlemények, különösen az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény, vagyis a GATT Uruguay-i fordulójának eredményei (multilaterális Egyezmény a szellemi tulajdon kereskedelemmel összefüggő kérdéseinek szabályozásáról: ún. "TRIPS" Egyezmény) tükrében látnunk kellett, hogy feltétlenül összhangba kell hoznunk szabadalmi jogszabályunkat a fenti egyezményekkel.
Noha az egyik alapvető eltérést a termékoltalom hiánya jelentette, ennek megváltoztatására közvetlenül mégsem az említett nemzetközi egyezmények, hanem a Magyar Kormánynak az Amerikai Egyesült Államok Kormányával a szellemi tulajdon tárgyában 1993-ban megkötött kormányközi megállapodása vezetett. Az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi szabályok módosításáról szóló 1994. évi VII. törvény, az Szt. második jelentős módosítása, feloldotta a gyógyszerek, a vegyi úton előállított termékek és az élelmiszerek kizárását a szabadalmi oltalomból, azaz bevezette a közvetlen termékoltalmat, valamint az ismert feltételekkel a gyógyszertermékekkel kapcsolatos ún. átmeneti oltalmat ("pipe line"). E törvény egyebekben a kényszerlicencia intézményével kapcsolatos lényeges változásokat is bevezetett.

Az új szabadalmi törvény

Ilyen előzmények után került sor az 1996. január 1-jén hatályba lépett 1995. évi XXXIII. törvény előkészítésére. Az új jogszabály - a hagyományok megőrzése mellett - alapvetően teljesíti a Müncheni Egyezményhez való csatlakozás jogalkotási feltételeit.
Az újdonság, feltalálói tevékenység és ipari alkalmazhatóság hármas pillérén nyugvó magyar oltalmi feltételek egyértelműen azonos szintűek, nemcsak az európai, hanem a világban általában kialakult követelményekkel. A "technika állásá"-hoz viszonyított újdonság kizárólag objektív ismérvek alapján vizsgálandó. A "haladó jelleg" fogalmát felváltja a feltalálói tevékenység kritériuma. A törvény bevezeti a nem újdonságrontó nyilvánosságra jutást, s ezzel párhuzamosan megszűnik a kiállítási elsőbbség fogalma.
Az igényrontást felváltja az újdonságnak a teljes kiterjesztésű technika állását magába foglaló vizsgálata, amelyet azonban a feltalálói tevékenység vizsgálatánál nem lehet számításba venni.
Az igénypontokat nem lehet sem túl tágan, sem túl szűken értelmezni. Az új jogszabály kizárja a bejelentés bővítő értelmű módosítását.
Figyelmet érdemel a szabadalmi oltalom tartalmának meghatározása. A hagyományoknak megfelelően a szabadalmast megillető kizárólagos hasznosítási jog megfogalmazása mellett a jogszabály megjeleníti az abszolút szerkezetű jogviszony másik oldalát is: részletesen felsorolja azokat a cselekményeket, amelyek ellen a szabadalom jogosultja felléphet.
E szabályozás következtében új tartalmat nyer a szabadalombitorlás is.
Külön említést érdemelnek a munkavállalók találmányaival összefüggő jogokra és kötelezettségekre vonatkozó új szabályok. A törvény - elsősorban a német szabadalmi jog megoldásaiból merítve - különbséget tesz a munkaviszonyból eredő kötelezettség körében kidolgozott ún. szolgálati találmányok, valamint a munkáltató tevékenységi körébe eső ún. alkalmazotti találmányok között. A munkavállalók találmányaival kapcsolatos rendelkezések körében ki kell emelni, hogy a feltalálók érdekeit szolgáló szabályoktól szerződésben sem lehet hátrányukra eltérni. A törvény a hasznos eredmény, illetve az előny fogalma helyett bevezeti a licencanalógia módszerét. A díjazás mértékére irányadó díjkulcsot a törvény nem tartalmaz.
A törvény - a hagyományokat fenntartva - külön részben foglalkozik a szabadalmi ügyekben folyó hatósági eljárás szabályaival. Itt nyer törvényi megfogalmazást, hogy az iparjogvédelem országos hatáskörű államigazgatási szerve Magyar Szabadalmi Hivatal néven folytatja működését. Ezzel - százéves fennállásának évfordulójára - a Hivatal eredeti nevét veszi fel.
A szabadalom megadására irányuló eljárás szabályozása bevezeti az ún. szakaszos eljárást: a bejelentés átvételét követően a bejelentési nap elismerését az alaki vizsgálat, majd a kutatási jelentés elkészítése követi, a közzétételt (amelynek mellőzésére nincs mód) követő jogvesztő határidőn belül benyújtott kérelemre történik az érdemi vizsgálat.
Mindezekhez a szakaszokhoz - külön jogszabályban megállapított - díjak megfizetésének kötelezettsége kapcsolódik.
A szabadalmi oltalom újra érvénybe helyezésére megadott határidő elmulasztása esetén is lehetőség lesz igazolási kérelem előterjesztésére.
Változatlanul a törvény külön fejezete rendelkezik a növény- és állatfajták szabadalmi oltalmáról, növényfajták esetében összhangban az UPOV előírásaival.
A törvény egészére jellemző, hogy szakít a hagyományos kétszintűséggel: a találmányok szabadalmi oltalmával összefüggő jogok és kötelezettségek egységes, átfogó törvényi szintű szabályozását valósítja meg. Ennek köszönhető, hogy a törvény végrehajtási rendeletre vonatkozóan nem, csupán a szabadalmi bejelentések részletes alaki szabályainak meghatározása, a szabadalmi hatóság mellett működő szakértői testület, valamint az iparjogvédelmi eljárások díjának megállapítása tekintetében ad felhatalmazást alacsonyabb szintű jogszabály megalkotására. E felhatalmazás alapján a törvénnyel egyidejűleg hatályba lépett a 20/1995. (XII. 26.) IM rendelet a szabadalmi bejelentés részletes alaki szabályairól, a 77/1995. (XII. 29.) IKM rendelet a Magyar Szabadalmi Hivatal előtti iparjogvédelmi eljárások igazgatási szolgáltatási díjáról és a 79/1995. (XII. 29.) IKM rendelet a Találmányi Szakértői Testületről.
A magyar iparjogvédelem hazai történetét legjobban talán a szabadalmi rendszer történetének ismertetésével lehetett szemléltetni, és ez a rendszer kapcsolódik legjobban a Magyar Szabadalmi Hivatal történetéhez. Nem lenne azonban teljes a magyar iparjogvédelem története, ha nem foglalkoznánk azokkal a további iparjogvédelmi kategóriákkal, amelyeket a Magyar Szabadalmi Hivatal gondoz. Ezek közül elsősorban a védjegyeket kell kiemelni.

II. VÉDJEGYOLTALOM

A védjegyek hazai történetében az első említésre méltó jogszabály az abszolutizmus korában született, 1858. december 7-én kiadott császári és királyi védjegypátens. Ez a birodalom egész területére érvényes volt. Ezt a helyzetet szentesítette az 1867. évi XVI. törvény (Vám- és kereskedelmi szövetség Ausztriával), így ez a császári és királyi pátens érvényben maradt a kiegyezés utáni Magyarországon is.
Az 1872. évi XXIV. törvény elrendelte az 1873. évi bécsi világkiállításon "árubélyeg" oltalomra alkalmas kiállított tárgyakra védelmi bizonyítvány kiadását. Ez volt a kiegyezés utáni idők első törvénye, amely védjegyekkel foglalkozott. Az 1878. évi büntetőjogi törvény rendelkezései között található olyan intézkedés, amely "iparvédjegy hamisítása" esetére fogházbüntetést és pénzbüntetést ír elő.

Az első magyar védjegytörvény

A kiegyezés utáni Magyarországnak nagy szüksége volt önálló védjegytörvényre. Az 1889. december 9-én elfogadott 1890. évi II. törvényben érződik a nemzeti önállóságra való törekvés. Ez a törvény, bár különböző kiegészítésekkel, módosításokkal még tovább állt fenn, mint a szabadalmi törvény: 80 éven át szolgálta a védjegyjogosultak érdekeit.
Az első magyar védjegytörvény iparosok, őstermelők és kereskedők számára egyaránt lehetővé teszi a védjegyjog megszerzését. A védjegy fogalmán csak ábrás védjegyeket ért. A védjegybitorlás vétségnek minősül. Ausztria és Magyarország viszonylatában kölcsönösséget biztosít a védjegylajstromozások tekintetében. Ennek megfelelően az Ausztriában lajstromozott védjegyeket is felvették a hazai központi nyilvántartásba és viszont.
A törvény első módosítása hamar bekövetkezett: az 1895. évi XLI. törvény több újdonságot vezetett be. Lehetővé tette szóvédjegyek alkalmazását, és meghatározta azoknak a jelzéseknek a körét, amelyek nem lajstromozhatók (a király és a királyi család tagjainak arcképe, továbbá az állami és hatósági címerek, áruk megjelölésére általánosan használt megjelölések, vagyis szabadjelzések, jó erkölcsöt, közrendet sértő és a közönség megtévesztésére alkalmas jelzések, kizárólag csak az áru minőségére, mennyiségére, előállítási helyére, idejére, rendeltetésére stb. vonatkozó jelzések stb.). A törvény - máig is modernnek tekinthető - újítása bizonyos oltalom a lajstromozatlanul használt védjegyek számára. A törvénymódosítás a védjegybitorlást kihágásnak minősítette át.
A védjegyügyek kezdetben egyáltalán nem, és később is csak részlegesen tartoztak a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe. A védjegyügyek legfelsőbb hatósága a kereskedelemügyi miniszter volt. A védjegyekkel kapcsolatos ügyekben a minisztérium tisztviselőiből alakított védjegytanács működött közre a miniszter döntéseinek előkészítésében.
A hazai védjegyügyeket a helyileg illetékes kereskedelmi és iparkamarák végezték az ország 20 kamarai központjában. A külföldi védjegyeket - az osztrák védjegyek kivételével - a budapesti kamaránál lajstromozták, a Kereskedelemügyi Minisztérium Központi Védjegylajstromozó Hivatala vette nyilvántartásba. Ebbe a hivatalba küldték el lajstromkivonataikat a kamarák, ezek összesítése jelent meg 1876. január 23. - 1901. június 1. között a "Központi Értesítő"-ben, majd ezt követően a havonta megjelenő "Központi Védjegyértesítő"-ben.
A központi védjegylajstromok vezetése 1899-ben a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe került. A korábban csak a kereskedelmi minisztérium tisztviselőiből álló védjegytanács kiegészült a Szabadalmi Hivatal képviselőivel és további ipari és kereskedelmi szakértőkkel. A döntési jog azonban továbbra is a kereskedelemügyi miniszter kezében maradt.
A Szabadalmi Hivatal keretében védjegyosztály jött létre. Ez volt felelős a különböző helyeken vezetett lajstromok ellenőrzéséért, a központi lajstromok vezetéséért és a törlési ügyekért. Nem tartozott viszont a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe a törvényjavaslatok előkészítése és a nemzetközi egyezmények létesítése és gondozása.
A vitás ügyekben (árunemek azonossága, korábban bejelentett védjegyekkel való ütközés, hasonlóság) a védjegytanács meghallgatása után a kereskedelmi miniszter vagy a Szabadalmi Hivatal elnöke döntött a témától függően. Az 1907. évi Jubileumi Jelentés (a Szabadalmi Hivatal 10. évfordulójára) nehezményezi a védjegyügy lehetetlen kettéosztottságát és a szakemberekben bővelkedő Szabadalmi Hivatal háttérbe szorítottságát.
A 250/1903. KM számú rendelet a védjegyoltalom megújításáról, az oltalmi időszakok számításáról, a csomagoláson alkalmazott és színes védjegyek oltalmáról intézkedett.
A 93824/1906. KM számú rendelet a védjegybejelentések alaki szabályairól rendelkezett, és bevezette a védjegyek árujegyzékének osztályozási rendszerét, hat osztályba.
Amint a korábbiakból látható volt, az első önálló magyar védjegytörvény kölcsönös elismerést rögzített az Ausztriában és Magyarországon bejelentett védjegyekkel kapcsolatban. A teljes függetlenségre való törekvés azonban a védjegyügyben is jelentkezett, és az lett az elérendő cél, hogy Magyarországon csak a Budapesten lajstromozott védjegyek legyenek érvényesek. Ezt érte el az 1908. évi XII. törvény, amely törvénybe iktatta az 1907. október 8-i államszerződést Ausztriával. Ez az államszerződés újonnan szabályozta a kölcsönös kereskedelmi és forgalmi viszonyokat a Monarchián belül. Ennek a törvénynek az idevonatkozó része a magyar törvényhozás teljes függetlenségét jelentette a védjegyek területén.
A nemzetközi megállapodások terén a Monarchia - és ezen belül Magyarország - 1909-ben csatlakozott az ipari tulajdon oltalmára 1883-ban kötött Párizsi Uniós Egyezményhez (PUE), valamint a gyári és kereskedelmi védjegyek nemzetközi lajstromozására 1891-ben kötött Madridi Megállapodáshoz. Az egyezményeket Magyarországon az 1908. évi LII. törvény iktatta törvénybe.
Az 1911. évi XI. törvény és az ehhez csatlakozó 1911. évi 30500 KM számú rendelet a PUE-ből adódó kötelezettségünk teljesítése érdekében született, és intézkedik az iparjogvédelem jogintézményei, így pl. a védjegyek bel- és külföldi kiállításokon szerezhető időleges oltalmáról.
Az 1913. évi VIII. törvény az előbb említett megállapodások Washingtonban felülvizsgált szövegét iktatta törvénybe.
Az 1913. évi XII. törvény intézkedett a védjegyek megkülönböztető jellegének megítéléséről, a számokból vagy betűkből álló védjegyek oltalomképességének lehetőségéről és a külföldiek jogszerzéséről. Ezen törvény kihirdetése azonban a háborús események miatt 1921-ig váratott magára. Az ugyanebben az évben megjelent 1921. évi XII. törvény az ipari célú jogképes egyesülések számára biztosította a védjegyoltalom megszerzését akkor is, ha ezeknek az egyesületeknek vállalatuk nincs (együttes védjegy).
Közvetlenül az első világháború előtt a kereskedelem-ügyi miniszter előterjesztett egy olyan törvényjavaslatot, amely a védjegyelőírásokat korszerűsítette volna. Ez azonban a háborús események miatt napirendre sem került. A fennmaradt szöveg szerint több értékes korszerűsítésre került volna sor, így pl. a védjegyügyek teljes egészében a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe kerültek volna. Erre azonban még néhány évtizedet várni kellett.
Akárcsak a szabadalmakkal kapcsolatban, a háború által érintett védjegyekkel kapcsolatban is tartalmaztak átmeneti intézkedéseket az 1921. évi I. és XXXIII. törvények.
Az 5030/1924. számú rendelet átmeneti intézkedésként elismerte az Osztrák Köztársaság kamaráinál bejelentett mindazon védjegyek és ipari minták oltalmát, amelyeket 1924. végéig Magyarországon is bejelentettek.
A 36243/1928. IM számú rendelet a Kúria iparjogvédelmi ügyekben irányadó eljárási és ügyviteli szabályait állapította meg.
A szabadalmi ügyeknél említett 1920. évi XXXV. törvény a Szabadalmi Hivatalt Szabadalmi Bírósággá alakította át. Az ezzel kapcsolatos végrehajtási rendelet a védjegyügyeket a kereskedelemügyi miniszter hatásköréből a Szabadalmi Bíróság hatáskörébe utalta át. A lajstromozást azonban továbbra is a kamarákban végezték. A Szabadalmi Bíróság indokolt esetben megtagadhatta a bevezetést a központi lajstromba, felülbírálhatta a kamarai határozatokat, és hozzá tartoztak a törlési és nemleges megállapítási perek is. A kereskedelemügyi miniszternek csak a kamarák feletti felügyeleti jogköre alapján maradt beleszólása a védjegyügyekbe.

A védjegyek oltalma a II. világháború után

A védjegyügyeket is érintették azok a II. világháborút lezáró törvények és rendeletek, amelyeket a szabadalmi ügyek történeténél említettünk (1947. évi XVIII. törvény; 8780/1948. Korm. számú rendelet; 1947. évi XXVII. törvény; 41700/1948. Ip.Min. számú rendelet). Ezek tisztázták a háború kitörésétől a békeszerződés megkötéséig bizonytalan sorsú külföldi védjegyek sorsát.
Az 1948. évben született meg az a döntő változás, amely a védjegyügyek intézését - a bíróságra tartozó ügyek kivételével - teljes egészében a Szabadalmi Bíróságra ruházta át. Az 5590/1948. Korm. számú és a 12800/1948. Korm. számú rendelet ugyanis megszüntette a kereskedelmi- és iparkamarákat. Ezzel kapcsolatban a 6200/1948. Korm. számú rendelet a védjegy- és ipari minta bejelentések ügyét a kamaráktól a Szabadalmi Bírósághoz utalta át. A védjegyeljárások új rendjét a 20700/1948. Ip. Min. számú rendelet szabályozta.
A tervgazdaság felépítése, a piacgazdaság elsorvasztása a következő években a védjegyek ügyét perifériára szorította. A védjegyek jogi szabályozása ugyan töretlenül fennmaradt, de a védjegyek jelentősége a verseny visszaszorítása miatt a minimumra csökkent.
Az 1949. évi 8. számú törvényerejű rendelet megszüntette a Szabadalmi Bíróságot. A Szabadalmi Bíróság bejelentési osztályához tartozó védjegy- és ipari minta ügyek az Országos Találmányi Hivatalhoz, a bírói osztályához tartozó ügyek pedig a Budapesti Ítélőtáblához kerültek.
A bírósági fórumrendszer állandó változása nem hagyta érintetlenül a védjegyügyek fellebbezési rendszerét sem. Az 1952. évi III. törvény, az 1954. évi VI. törvény és az 1954. évi 18. számú törvényerejű rendelet értelmében a védjegy- és ipari minta ügyekben a fellebbezési eljárások végérvényes eldöntésére a Budapesti Fővárosi Bíróság lett hivatott. A törlési és nemleges megállapítási perek felelőse a Budapesti Fővárosi Bíróság, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság lett. Az iparjogvédelmi tanácsok összetételéről az 1/1958. IM számú rendelet, a 105/1952. MT számú rendelet és az 1958. évi 5. számú törvényerejű rendelet hoztak intézkedéseket.
Az 1963. évi 17. számú törvényerejű rendelet törvénybe iktatta a PUE, valamint a védjegyek nemzetközi lajstromozására és az áruk hamis származási jelzésének megakadályozására kötött Madridi Megállapodás londoni szövegét. Az ennek előkészítésekor elrendelt 2/1962. OT számú rendelet hatályon kívül helyezte azt a korábbi rendelkezést, amely szerint a külföldi fél Magyarországon lajstromozott védjegye függő viszonyban van a származási országban lajstromozott védjegytől.
Az 1967. évi 7. sz. törvényerejű rendelet törvénybe iktatta a PUE és a Madridi Megállapodás lisszaboni, illetve nizzai szövegét, a védjeggyel ellátható termékek és szolgáltatások osztályozására vonatkozó Nizzai Megállapodást és az eredetmegjelölések oltalmára és nemzetközi lajstromozására kötött Lisszaboni Megállapodást. (Ez utóbbi ugyan nem védjegyekre vonatkozik, de a megkülönböztető jelzések oltalmát célszerűnek tartjuk a védjegyekkel együtt tárgyalni.) A fenti törvényerejű rendelet végrehajtásáról intézkedő 3/1967. OT számú rendelet a következő változásokról intézkedett:

• bevezette a szolgáltatások lajstromozhatóságát;
• megszüntette a külföldi bejelentők esetében a megelőző hazai lajstromozási kötelezettséget;
• kizárta a lajstromozásból a nemzetközi és kormányközi szervezetek címereit, jelvényeit;
• kötelezővé tette a védjegybejelentéseknél a megfelelő nemzetközi osztályjelzet feltüntetését. Ugyanez a rendelet intézkedik az eredetmegjelölések nemzetközi lajstromozásáról és az ezekkel kapcsolatos kifogások és törlési eljárások rendjéről.

A védjegyoltalom jogi keretei tehát mindvégig tisztázottak voltak, a védjegyügy jelentősége azonban a belföldi piacon csekély volt, legalábbis a hatvanas évek közepéig. A tervgazdasági előírásokon alapuló termelés, a szocialista hiánygazdálkodás keretei között az áru eladható volt akár védjeggyel, akár védjegy nélkül, szigorú minőségi követelmények nélkül, így a védjegynek tényleges jelentősége csak a külföldi piacon volt.
A hatvanas évek közepétől azonban a szigorú tervgazdaság keretei felbomlottak, korlátozott keretek között bár, de megjelent a belföldi verseny is a vállalatok között, a védjegynek ismét kezdett valódi jelentősége lenni.
Az új gazdasági mechanizmus bevezetése előkészítésének évében, 1968-ban 1960-hoz képest a hazai védjegybejelentések száma több mint négyszeresére, a külföldi bejelentések száma több mint hétszeresére emelkedett. A külföldi bejelentések számának növekedése a külföldi kereskedelmi kapcsolatok lassú, de határozott újraéledésének következménye volt.
Akár a szabadalmak esetében, a védjegyek esetében is égetően szükségessé vált egy új törvény megalkotása. A 80 éves, változtatások, kiegészítések tucatjaival módosított törvény már csaknem áttekinthetetlen jogi helyzetet jelentett, nyelvileg elavult volt, és nehezen illeszkedett be az egyéb jogterületeken már korszerűsített törvények rendszerébe.

Az 1969. évi IX. törvény

Több év előkészítő munkája után végül 1969. december 10-12. közt fogadta el a parlament az új védjegytörvényt, az 1969. évi IX. törvényt, amely 1970. július 1-jén lépett hatályba, és kisebb módosításokkal ma is hatályos.
A hatályos védjegytörvény (Vt.) jelentősebb újdonságai az alábbiak:

• kizárólagos jogot csak lajstromozott védjegyek számára nyújt;
• védjegyoltalmat csak gazdasági tevékenység folytatására feljogosított szervek, együttes védjegyet pedig ezek jogi személyiséggel felruházott szervezetei szerezhetnek;
• szó- és ábrás védjegyeken kívül lajstromozhatók hang- és fényjelzések, továbbá háromdimenziós alakzatok;
• meghatározza a megkülönböztethetőség kritériumait;
• részben megváltoztatja az oltalomból kizárt védjegyek oltalmát;
• pontosítja a megtévesztésre alkalmas megjelölések körét;
• rendelkezik a védjegyekkel kapcsolatos használati engedélyekről, a védjegyek átruházásáról;
• előírásokat tartalmaz a bitorlás jogkövetkezményeivel kapcsolatban;
• bevezeti a használati kötelezettséget, öt évben szabva meg azt az időtartamot, amely használat hiánya esetén a védjegy megszűnéséhez vezethet;
• megszabja a teljes és részleges törlés jogalapjait és lehetőségeit;
• megváltoztatja az eljárások rendjét, összhangba hozva az új szabadalmi törvény (1969. évi II. törvény) eljárási előírásaival.

Az 1969. évi IX. törvény végrehajtásáról a 2/1970. OMFB-IM számú rendelet intézkedett, míg a védjegybejelentések részletes alaki szabályait a III-OTH-1970. számú hirdetmény tartalmazta.
Az 1969. évi Vt. 15 éves fennállása alatt igen csekély mértékű módosításokra került csupán sor. 1992-ben a Polgári perrendtartás szabályainak változásával megszűnt a törvényességi óvás intézménye, s a vonatkozó 1992. évi LXVIII. törvény kimondta, hogy az Országos Találmányi Hivatal védjegyügyekben hozott határozatai ellen nincs helye felülvizsgálati kérelemnek.
Hatályos védjegyjogunk alapvetően megfelel mind a piacgazdaság követelményeinek, mind pedig a nemzetközi elvárásoknak. Erre utal az a körülmény is, hogy a szellemi tulajdonra vonatkozó magyar-amerikai megállapodás megkötése során védjegyjogi kérdés szinte fel sem merült. Az, hogy az 1994. évi VII. törvénynek mégis van a védjegytörvényt módosító rendelkezése, annak tudható be, hogy a jogszabály megalkotása jó alkalmat teremtett a Vt. összhangjának megteremtésére az időközben módosult Szt.-vel. Így kerültek beiktatásra azok a szabályok, amelyek értelmében az Országos Találmányi Hivatal megváltoztatási kérelem alapján védjegyügyekben hozott érdemi határozatát is visszavonhatja, vagy módosíthatja, valamint hogy a megváltoztatási kérelem csak a hivatalnál nyújtható be.
A Vt. rendelkezései a TRIPS Egyezményben foglaltakkal is lényegében összhangban vannak.
A törvény felülvizsgálatát elsősorban az Európai Megállapodásból eredő jogharmonizációs kötelezettségünk, valamint a jogalkalmazási tapasztalatokon alapuló igények indokolják. Az Európai Megállapodás szerint Magyarországnak csatlakoznia kell a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz fűzött Madridi Jegyzőkönyvhöz. Ennél is komolyabb harmonizációs kötelezettségünk származik a Tanács 89/104/EGK számú, a tagállamok védjegyekre vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló Irányelvéből, továbbá a Közösségi Védjegyről szóló 40/94. EK számú rendeletből. Természetesen a WIPO által létrehozott, 1994-ben aláírt és még hatályba nem lépett Védjegyjogi Szerződés is hatással van védjegyjogunk fejlődésére.
A Kormány vonatkozó határozata alapján 1996 első felében kell végrehajtani a védjegytörvény felülvizsgálatát, ami a tervek szerint - a szabadalmi joghoz hasonlóan - új törvényre vonatkozó javaslat formájában történik majd meg.
Anyagi jogi vonatkozásban változás várható pl. a védjegy fogalmának meghatározásában, az oltalomból kizárt megjelölésekre vonatkozó szabályok körében (különös tekintettel pl. a korábbi jogokra, a közismert védjegyekre), a védjegyoltalom megszerezhetőségének a gazdasági tevékenységtől való függetlenné válásában, az oltalom megszűnésének jogalapjaiban, az együttes védjegyekre vonatkozó szabályokban. Természetesen korszerűvé kell tenni az eljárási szabályokat is, beleértve a védjegyek nyilvántartására és a hatósági információkra vonatkozó rendelkezéseket.
A szabadalmi joghoz hasonlóan ezen a területen is szakítani kell a hagyományos kétszintűséggel: egységes, áttekinthető, törvényi szintű szabályokat kell alkotni valamennyi, a védjegy szempontjából lényeges kérdésben - beleértve a bírósági eljárásokat védjegyügyekben is -, s csupán a bejelentés részletes alaki előírásait kell alacsonyabb szintű jogforrásra bízni.

III. IPARI MINTÁK OLTALMA

Az iparjogvédelmi kategóriák közé tartozik az ipari minták oltalma, amely valamely ipari termék külső formáját oltalmazza. Az ipari mintákra vonatkozó történeti visszatekintés sok esetben összefonódik a védjegyek történetével, hiszen a törvényalkotók gyakran intézkedtek azonos törvényhely keretén belül a két rokon jellegű iparjogvédelmi kategória kérdésében. 1907 és 1970 között a védjegyekkel kapcsolatban született rendeletek, intézkedések legtöbbje tartalmazott intézkedéseket az ipari mintákra vonatkotóan is, ezek irányultsága gyakorlatilag azonos volt. Ezért a fölösleges ismétlések elkerülése végett ebben a történeti visszaemlékezésben csak azokat az intézkedéseket elevenítjük fel, amelyek kizárólag vagy elsősorban az ipari mintákra vonatkoznak.
Az ipari minták oltalmára vonatkozó önálló törvénykezést a magyar törvényhozás nem tartotta olyan sürgősnek, mint a védjegyek oltalmára vonatkozót. Egészen 1907-ig az 1858. évi, majd az azt módosító 1865. évi császári pátens rendelkezései voltak érvényben. A mintákat a kereskedelmi és iparkamaráknál helyezték letétbe és lajstromozták, az osztrák állampolgárok mintáinak oltalma kiterjedt Magyarországra is. Kétoldalú megállapodás alapján több ország állampolgárai biztosíthattak oltalmat Magyarországon is. Ezeket a budapesti kamara tartotta nyilván. Bitorlási és érvénytelenítési kérdésekben az iparhatóságok, másodfokon a kereskedelmi miniszter döntöttek, ez utóbbi a védjegyeknél már említett védjegytanács meghallgatásával történt.
Az érvényes császári pátenseket elsősorban a rövid oltalmi idő (3 év) és a letétbe helyezés, valamint lajstromozás rendszerének áttekinthetetlensége miatt bírálták. Már 1901-ben készült olyan törvénytervezet, amely intézkedett az ipari minták oltalmáról is. Ez a törvénytervezet az ipari minták ügyét lényegében teljesen a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe utalta volna. Az oltalmi időt 15 évben szabta meg, és előírta az igénypontok benyújtását és érdemi vizsgálat elvégzését. A törvényjavaslat nem jutott el az elfogadásig.

Az 1907. évi államszerződés utáni rendeletek

A korábban már említett 1907. évi államszerződés viszont kötelezően előírta Magyarország jogrendi függetlenségét, ami az jelentette, hogy a császári pátensek hatálya Magyarországon megszűnt. Így a jogi helyzet tisztázása kényszerré vált, ezt a helyzetet oldotta fel az átmenetinek szánt 107709/1907. KM számú rendelet, amely végül kisebb-nagyobb módosításokkal 71 éven át maradt érvényben. A kereskedelmi miniszter rendelete nem vette figyelembe azokat a korszerű intézkedéseket, amelyeket az említett 1901. évi törvénytervezet javasolt.
A rendelet főbb rendelkezései a következőkben foglalhatók össze:

• mind két-, mind háromdimenziós iparcikkeken megvalósítható minták részesülhetnek oltalomban;
• a jog a minta készítőjétől megszerezhető mind a megbízó, mind a munkaadó részéről;
• az oltalom időtartama 3 év;
• csoportos letétbehelyezés is lehetséges;
• a letétbe helyezési eljárásban a bejelentést érdemben nem vizsgálják;
• a mintaoltalom megsértése szabálysértésnek minősül.

A rendelet intézkedett a külföldiek jogszerzésével kapcsolatban is. Az ipari minták lajstromozását a kereskedelmi- és iparkamarák végezték.
A rendelet első módosítását a 6484/1908. KM számú rendelet jelentette, ez azonban jelentős változásokat nem hozott.

A II. világháború utáni rendeletek

Az 5590/1948. Korm. számú és a 12800/1948. Korm. számú rendeletek 1948. május 31-ével megszüntették a kereskedelmi és iparkamarákat. Így az ipari minta ügyek (ezen belül a lajstromozások) a védjegyügyekkel párhuzamosan előbb a Szabadalmi Bírósághoz, majd annak megszüntetése után a bejelentési osztályához tartozó ügyek az Országos Találmányi Hivatalhoz, a bírói osztályához tartozó ügyek a Budapest Ítélőtáblához kerültek. A továbbiakban - mind a mai napig - az ipari minta ügyek bírósági fórumrendszere a védjegyügyekkel párhuzamosan alakult.
A védjegyek történeténél már említett 1963. évi 17. törvényerejű rendelet (a PUE és a Madridi Megállapodás londoni szövegének törvénybe iktatásával) hatálybalépésével kapcsolatban született meg a 2/1962. OT számú rendelet, amely hatályon kívül helyezte azt a korábbi intézkedést, mely szerint az ipari minta kizárólagos használati joga megszűnik, ha a letevő a letétbe helyezés napjától számítva egy éven belül nem veszi gyakorlatba a mintát.

Törvényerejű rendeletek

A hetvenes évek végére világossá vált, hogy a közel háromnegyed évszázados rendelet, amely eleve nem készült olyan gondossággal, mint a szabadalmi törvény vagy a védjegytörvény, már nem tudja ellátni feladatát.
Ellentétben a többi iparjogvédelmi kategóriával, az ipari mintaügyekben nem törvény, hanem törvényerejű rendelet született. Ez az 1978. évi 28. számú törvényerejű rendelet, amely kisebb módosításokkal ma is hatályos.
Az oltalomképesség feltétele az ipari mintáknál az abszolút újdonság és az, hogy a minta ne legyen kizárva az oltalomból. Kizárt a forma, ha a termék rendeltetésszerű használatát hátrányosan befolyásolja, ha kizárólag a termék műszaki megoldásának vagy rendeltetésének következménye, ha egyezik korábbi elsőbbségű mintával vagy azzal az összetéveszthetőségig hasonló, továbbá ha hasznosítása jogszabályt vagy erkölcsi szabályt sért.
A szerzőség és igényjogosultság kérdései a szabadalmakhoz hasonlóan vannak megadva.
Az oltalom a lajstromozással keletkezik, a bejelentésre visszaható hatállyal, tartama 5 év a bejelentés napjától, egyszer 5 évre meghosszabbítható. Az oltalom terjedelmét a lajstromban elhelyezett fényképből, illetőleg rajzból megállapítható külső forma határozza meg. A kizárólagos jog a minta szerinti termék előállítására, forgalomba hozatalára (hasznosítás) vonatkozik.
Az ipari mintákkal kapcsolatos eljárás lényegében a szabadalmi eljárással megegyező. 1978-ban még - hasonlóan a szabadalmi eljáráshoz - felszólalás is volt; ezt az 1983. évi 5. tvr. 24. § (5) bekezdése a minták vonatkozásában is megszüntette.
A Polgári perrendtartás szabályainak változásával, s a felülvizsgálati eljárás megteremtésével egyidejűleg (1992. évi XLXVIII. törvény, 23. §) megszűnt a törvényességi óvás lehetősége a mintaoltalmi ügyekben is, a tvr. 19. §-ának (2) bekezdése pedig úgy módosult, hogy az OTH mintaoltalmi ügyekben hozott határozatai megváltoztatása tárgyában hozott jogerős végzések ellen nincs helye felülvizsgálati kérelemnek. Mintaoltalom lehetséges szerzői jogi oltalommal párhuzamosan is.
Magyarország 1984-ben csatlakozott az ipari minták nemzetközi letétbehelyezésére létrejött Hágai Megállapodáshoz, amelyet az 1984. évi 29. sz. törvényerejű rendelet hirdetett ki. Ezt követően 1987-ben az ipari mintaoltalommal kapcsolatos jogszabályok továbbfejlesztését szorgalmazta a Hivatal, különösen a díjazás vonatkozásában (összhang megteremtése a szolgálati találmánnyal, illetve az újításokkal), de végül is az előterjesztés tervezete (mára már feledésbe merült okokból) nem került benyújtásra.
A díjazás kérdésében hamarosan kiderült, hogy a szolgálati minták szerzőjének járó díjak és egyéb díjak összekapcsolása az iparművészeti alkotásokra vonatkozó, alacsonyan megállapított szerzői díjakkal nem szerencsés megoldás.
Ebben a kérdésben előrelépést hozott az 1994. évi VII. törvény az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályok módosításáról. E jogszabály 9. §-ának (1) bekezdése kimondta, hogy a mintaoltalom jogosultját a hasznosítás engedélyezése esetén licenciadíj, átruházás esetén vételár, a szolgálati minta szerzőjét a minta értékesítése esetén díjazás illeti meg a gazdasági eredménnyel arányosan. A mintaoltalom jogosultját megillető licenciadíj, vételár, továbbá a minta szerzőjének járó díjazás mértékére és egyéb feltételeire a hasznosítóval, a jogszerzővel, illetőleg a munkáltatóval kötött szerződés az irányadó. E jogszabály 9. §-ának (2) bekezdése pedig arról rendelkezik, hogy a szolgálati minta szerzőjének díjazásával kapcsolatos jogvita eldöntése bírósági útra tartozik, összhangban a szolgálati találmányok szabályaival.
A mintaoltalom tartalmát pedig az 1994. évi VII. törvény úgy módosította, hogy a hasznosítás fogalmát kiterjesztette a minta szerinti terméknek az országba való behozatalára.
Lényeges változásokra a hazai ipari mintaoltalom területén a közeljövőben nem fog sor kerülni, de várható, hogy ha az ipari mintákkal kapcsolatos közösségi irányelvek megszületnek és életbe lép a közösségi minta rendszere, az ipari minták jogi helyzetét ezekkel összhangba kell hozni, ez esetben már törvényi szinten.

IV. HASZNÁLATI MINTÁK OLTALMA

Az iparjogvédelmi kategóriák legfiatalabbjai közé tartozik a használati minta. A használati minta bevezetésének az volt a célja, hogy a szabadalmaztatás szigorúbb követelményeit esetleg el nem érő műszaki megoldásokra lehessen szerezni gyors és viszonylag olcsó oltalmat.
Már 1943-ban készült olyan törvénytervezet, amely szóba hozta a használati mintaoltalom bevezetését. Ez a törvénytervezet azonban a háborús viszonyok között elhalt. A nyolcvanas évek végén újból felvetődött az igény a gyors, olcsó és egyszerű oltalmi forma bevezetésére, amelynek több nyugati országban, elsősorban Németországban komoly hagyományai vannak. Az 1991. évi XXXVIII. törvény elfogadásával és 1992. január 1-jei hatálybalépésével ez az igény kielégült.
Az új törvény meghatározza a használati minta oltalmazhatóságának feltételeit, ezen belül leszűkítve a használati minta fogalmát valamely tárgy kialakítására, szerkezetére vagy részeinek elrendezésére. Meghatározza az újdonság fogalmát, bevezetve a kiterjesztett technika állásának fikcióját, valamint a feltalálói lépés fogalmát. Az újdonságrontás feltételei enyhébben vannak megfogalmazva, mint a szabadalmi törvényben. A használati mintaoltalmi eljárásban közzététel nincs.
A használati minta törvény anyagi jogi részében bevezet számos olyan új megfogalmazást, amely inkább illeszkedik a modern európai szabadalmi és használati minta törvényekhez, mint az 1969. évi II. törvényhez, vagyis a használati minta hatálybalépésekor érvényes magyar szabadalmi törvényhez. Az itt bevezetett új fogalmak fellelhetők később az új szabadalmi törvényben is, vagyis az 1995. évi XXXIII. törvényben.
A használati mintaoltalmi eljárások analóg módon folynak a szabadalmi eljárásokkal, részben az Országos Találmányi Hivatalnál, részben a megfelelő bírói fórumokon. A szabadalmak vizsgálatával ellentétben az Országos Találmányi Hivatal a használati minták esetében az engedélyezési eljárás során érdemben nem vizsgálja az újdonságot, a feltalálói lépést és a leírással szemben támasztott érdemi követelményeket, csak egy esetleges megsemmisítési eljárás során.
A használati minta nemcsak gyors és olcsó iparjogvédelmi kategória, hanem rugalmas is. A folyamatban lévő szabadalmi és használati mintaoltalmi bejelentések között, illetve a folyamatban lévő használati mintaoltalmi és ipari mintaoltalmi bejelentések között az úgynevezett származtatás segítségével szabad átjárás biztosítható, természetesen figyelembe véve, hogy az oltalomképesség feltételei a három oltalmi formánál eltérőek. Így elképzelhető a mintaoltalom gyors megszerzése, majd később szabadalommá átalakítása, vagy a szabadalmazás szigorú feltételeit el nem érő találmány esetén a szabadalmi bejelentés átalakítása enyhébb követelményeket igénylő használati mintává.
A használati mintaoltalom a bejelentés napjától számított 10 évig tart.
A használati mintaoltalmi bejelentés részletes alaki szabályait a 20/1991 (XII.28.) IM számú rendelet állapítja meg.
A fiatal törvény eddig két apróbb módosításon ment keresztül: az 1992. évi IV. törvény ide vonatkozó paragrafusa a kizárólagos hasznosítási jog terjedelmét és az igénybevétel feltételeit pontosítja. Az 1995. évi XXXIII. törvény, vagyis az új szabadalmi törvény néhány új rendelkezése pedig visszahat a szabadalmi törvénnyel szoros kapcsolatban álló használati minta törvényre.

V. MIKROELEKTRONIKAI FÉLVEZETŐK

Az iparjogvédelmi kategóriák legfiatalabbika a mikro-elektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalma. Az oltalmat az 1991. évi XXXIX. törvény biztosítja, amely 1992. január 1-jén lépett hatályba. A törvény a nagy mikroelektronikai cégek kívánságára jött létre, akik meg akarják akadályozni topográfiájuk másolását. A topográfia a mikroelektronikai félvezető termék elemeinek -, amelyek közül legalább egy aktív elem - és összeköttetéseinek vagy azok egy részének bármely formában kifejezett térbeli elrendezése, vagy egy gyártásra szánt félvezető termékhez készített ilyen térbeli elrendezés. A topográfiák technikai kivitelezésében lényegében új elem nincs, így a szabadalmi rendszer ezek oltalmára nem alkalmazható. Az újdonság az elemek térbeli elrendezésében van. Ezért volt szükség új iparjogvédelmi kategória létrehozására.
A törvény leginkább a szabadalmi törvény fogalmaival operál, az újdonság helyett az eredetiség fogalmát vezetve be.
Az elmúlt években e tárgyban bejelentés alig volt.
A mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmára irányuló bejelentés részletes alaki szabályairól a 19/1991. (XII.28.) IM számú rendelet intézkedik.

VI. AZ ÚJÍTÓMOZGALOM

Az iparjogvédelem magyarországi történetéből nem maradhat ki az újítások története sem. Az újítások első jogi szabályozását az 11940/1948. Korm. számú rendelet végezte el. Az egyértelműen szovjet tapasztalatok alapján kialakított törvény szabályozta az újítók jogait, az újítók körét és az újítók díjazását.
A mozgalom létrehozása világos és helyes célok érdekében történt.
Az államosított gyárakban mindenkit érdekeltté akartak tenni a fejlesztésben, legyen az technológiai vagy szervezési fejlesztés. "Az újítómozgalomnak, mint a dolgozók önkéntes tömegmozgalmának célja a dolgozók alkotó tevékenységének elősegítése és eredményeinek hasznosítása a termelő erők fejlesztése érdekében" - írja az egyik (későbbi) újítási rendelet 1. paragrafusa. A gond azonban éppen az önkéntességgel volt. Az újítómozgalom ugyanazokon a nehézségeken esett át, mint a munkaverseny (hiszen annak egyik része volt): központilag kigondolt, központilag elrendelt mozgalom volt, statisztikai számai közrejátszottak az állami vállalatok megítélésében, így az újítások számát és a hasznos eredményeket statisztikailag magas szinten kellett tartani, akár igazak voltak, akár nem. Ez néhány év múlva már odáig fejlődött, hogy minisztériumoktól lefelé bontva központi irányszámokat írtak elő (amelyeknek mindig magasabbnak kellett lenniök, mint az előző évben), sőt, még a benyújtott és elfogadott javaslatok arányát is előírták; ha a vállalatok vezetői meg akartak felelni az elvárásoknak, ezek a számok - ki tudja, hogyan - teljesültek is. Az újítás volt a gyárak mérnökei, technikusai, munkásai számára szinte az egyetlen külön jövedelmi forrás, éppen ennek megfelelően számos visszaélés, korrupció melegágya is volt az újítómozgalom.
A negatívumok mellett vitathatatlan pozitívumai is voltak az újítómozgalomnak, hiszen az álújításoknál több volt a valódi újítás, az álgazdasági eredménynél több volt a valódi gazdasági eredmény. Az újítói mozgalom politikai erőszakoltsága, hatalmas, centralizált apparátusa azonban erős ellenszenvet keltett a reálisan gondolkozó műszaki értelmiség körében. Nem volt véletlen, hogy valahányszor jelentős és egészséges politikai vagy gazdasági fordulat történt az ország életében, a központilag erőszakolt újítómozgalom visszaesett, vagy csaknem meg is szűnt (1956, 1968, a nyolcvanas évek vége).
Nem a krónikás feladata eldönteni, hogy az újítómozgalom összesített mérlege pozitív-e vagy negatív. Írni azonban kell róla, mert voltak évek, amikor az Országos Találmányi Hivatal legnagyobb súlyú feladata éppen az újítások elvi és gyakorlati koordinálása volt.
A Szovjetunióból importált újítómozgalom jogi keretei évről évre változtak, mert hibái állandóan kibuktak. A változásokat az első években az alábbi rendeletek tartalmazták:

• 151/1950. (V.31.) MT számú rendelet;
• 56/1951. (II.27.) MT számú rendelet;
• 41/1953. (VII.31.) MT számú rendelet.

Az 1953. év végén az OTH, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a minisztériumok reprezentatív felmérése kiemelkedő újítási eredményekről számol be; ugyanakkor bírálja a statisztikai számok hajszolását a tényleges és célzott eredmények helyett, a központi előirányzatok tűzön-vízen keresztüli "teljesítés"-ét, az újítómozgalom és a gazdasági munka szétválását, a ténylegesen elért gazdasági eredmények túlsúlya helyett az "eszmei alapon" történt díjazások túlsúlyát.
Tovább kellett tehát fejleszteni ismét az újítási rendeleteket; ezek a továbbfejlesztések az alábbi rendeletekben testesülnek meg:

• az 53/1955. (VIII.25.) MT számú rendelet;
• a 14/1955. (VIII.28.) PM számú rendelet.

Az 1956-os forradalom erős visszaesést jelentett az újítómozgalomban. Ennek fő oka az volt, hogy a Szovjetunióból importált és felülről erőszakolt újítómozgalomnak a forradalmi és forradalom utáni időkben inkább csak a negatívumai rögződtek az emberekben.
Az újítások és találmányok kérdésének rendezésére született a korábban már említett 38/1957. (VI.13.) Korm. számú rendelet, amely megszüntette a szerzői tanúsítványok rendszerét, helyére tette a szabadalmi rendszert, és megszabta az újítások jogi kereteit is.
A kormány, ha nem is annyira centralizáltan, mint 1956-ig, helyreállította az újítómozgalom szervezeti kereteit. 1958-ban a Kiváló Dolgozók és Újítók II. Országos Tanácskozásán az Országos Találmányi Hivatal elnöke bejelentette, hogy a fennálló hibák ellenére a sok bürokratikus kötöttségtől mentesült, decentralizált újítómozgalom ismét életképes, és a 38/1957. rendelet lényegében bevált.
A rendeletalkotás azonban nem állt meg, így előbb

• a 29/1959. (V.10.) Korm. számú rendelet; majd ezzel kapcsolatban
• a 16/1961. PM számú rendelet született meg.

Ez a rendeletkettős - az újítások történetében szokatlan módon - csaknem nyolc évig működött; ez alatt az idő alatt, 1960-tól a hatvanas évek közepéig stabilizálódott az újítási javaslatok szintje az újítási csúcsot jelentő 1953. év mintegy felénél.
Az újítási rendelet megújulása állandóan napirenden volt, de az új rendelet megalkotását végül csak az új gazdasági mechanizmusra való felkészülés tette kötelezővé. A Gazdasági Bizottság 15/1967. számú határozata előírta az újítói tevékenység fokozottabb beállítását a műszaki fejlesztésbe. E határozat alapján született meg az 57/1967. (XII.19.) Korm. számú rendelet az újításokról.
Az új gazdasági mechanizmus, amely korlátozottan felújította a vállalatok közötti versenyt, nem kedvezett az újítómozgalomnak, inkább az egyéb, a versenyszférához jobban illő iparjogvédelmi kategóriák kerültek előtérbe. Kedvezőtlen volt az is, hogy az újítások kifizetése a bér- és jutalomalapból történt, így feszültség keletkezett a dolgozók egyes rétegei között. Tény, hogy a hatvanas évek végére az újítások száma kevesebb mint felére zuhant vissza a hatvanas évek közepéhez viszonyítva.
1949 és 1967 között, 18 év alatt 10 újítási rendelet született. Ezek részleteinek ismertetése meghaladja összefoglalónk kereteit, így csak azt ismertetjük, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen témakörök jöttek szóba a változtatásoknál:

• az újítások fogalma;
• újítási díjak megállapítása - ki állapítsa meg és milyen díjkulccsal, az ilyen irányú döntéseknek mi a fellebbezési fóruma;
• a hasznosítási szerződések rendszere;
• az újítómozgalom díjainak költségvetési alapjai;
• a hivatalból újítók, kutatók díjazásának rendszere;
• az újítások elfogadásának rendszere;
• az újítási döntések elleni fellebbezések rendszere;
• az újítási feladattervek, ösztönzési módszerek kidolgozása;
• az újítások nyilvántartásának rendszere;
• az Országos Találmányi Hivatal szerepe az újítómozgalomban, a felettes szervek és közreműködő szervek szerepe;
• centralizálás és decentralizálás az újítómozgalomban;
• az újítók erkölcsi megbecsülése, a kitüntetések rendszere;
• hivatalszervezési és közigazgatási jellegű javaslatok elfogadása vagy el nem fogadása újításként;
• az újítások társszerzőinek jogi helyzete;
• az újítások átadása más vállalatoknak - ingyenesen vagy térítéssel;
• a szakszervezetek szerepe az újítási mozgalomban;
• az újítási előadók képzési rendszere.

Az 1989. évi rendelet az újításokról

A változások nyomon követése és méltatása helyett ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy az újítás egyáltalán nem tekinthető a letűnt gazdasági társadalmi rend jogi csodabogarának. Az "üzemi pályázati rendszer", mint a munkavállalók szellemi tőkéjének mozgósítását célzó eszköz több mint egy évszázada működik az USA-ban, az Európai Unió államai közül pedig a Német Szövetségi Köztársaságban jogi szabályozás szintjén is megjelennek az újítások. Ami a mi rendszerünk sajátosságát jelentette, az a kötelező, felülről irányított "mozgalmi jelleg" volt. Ebben hozott gyökeres változást az újításokról szóló 78/1989. (VII.10.) MT rendelet (Úr.). Ez a jogszabály a gazdasági és politikai átalakulás kezdeti időszakában, az általános deregulációs törekvések jegyében született, s ennek következtében fő célkitűzése volt a gazdálkodó szervezetek nagyobb mozgásterének biztosításával párhuzamosan az alkotói érdekek, az alanyi jogok megfelelő védelmének biztosítása.
Mindenekelőtt megszüntette a gazdálkodó szervezetek kötelezettségét újítómozgalom szervezésére, s egyébként is a korábbi merev, eltérést nem tűrő (kogens) szabályokat megengedő (diszpozitív) jellegű szabályozással váltotta fel. A rendelet hatályát a munkaviszonyban (vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban) álló személyekre korlátozta, lehetővé téve, hogy az e körbe nem tartozó személyek szellemi alkotásaikat a polgári jog általános szabályai szerint bocsáthassák a gazdálkodó szervezetek rendelkezésére.
Fontos változásokat hozott az Úr. az újítással való rendelkezési jog szabályait illetően is. Az egyik leglényegesebb változás abban állt, hogy az Úr. - a hosszú időn keresztül kialakult gyakorlattal szakítva - nem határozta meg az újítási díj mértékét. A szerződéses szabadság elve alapján csupán az arányosság érvényesítéséhez ad kiindulópontot azzal a rendelkezéssel, hogy a díjat a gazdálkodó szervezetnél jelentkező előnnyel és az újítónak az előny eléréséhez nyújtott hozzájárulásával arányosan kell meghatározni.
Nem tartalmaz az Úr. az újításokkal kapcsolatban a vállalati szabályzatokra, az Országos Találmányi Hivatalnak, a minisztériumoknak az újítómozgalomban betöltött szerepére vonatkozó rendelkezéseket. Garanciális szabályként azonban változatlanul előírja, hogy az újítással összefüggő jogviták eldöntése bírósági útra tartozik, továbbá jogszabályi alapra helyezi az 1986-ban OTH elnöki utasítással létrehozott Újítási és Találmányi Szakértői Testület működését. (Ide kívánkozik, hogy 1996. január 1-jétől e testületre vonatkozó új rendelet van hatályban.)
A rendszerváltás óta végbement gazdasági változások - a privatizáció, a külföldi tőke beáramlása - hatására úgy tűnik, hogy igen csekély mértékű Magyarországon az újító kedv. Ez hovatovább magának a jogi szabályozásnak a létét is kérdésessé teszi; a szellemi tulajdon védelméről szóló jogszabályok átfogó felülvizsgálatáról szóló 1993. évi kormányhatározat az Úr.-ra is kiterjed. A folyamatban lévő vizsgálat célja annak eldöntése, indokolt-e az újítások jogi szabályozásának fenntartása, s eredményétől függően kell előterjesztést készíteni a rendelet módosítására, újraalkotására vagy hatályon kívül helyezésére. Az eddigi felmérések, viták alapján úgy tűnik, hogy a gazdaságban jelen lévő állami beavatkozás szintjén még indokolt az újítási rendelet - modernizált formában való - fenntartása mindaddig, amíg ez a kérdés a magángazdaság stratégiai gondolkodásmódjának átalakulása folytán nem utalható teljes mértékben a vállalati autonómia szintjére.

*

Az iparjogvédelmi kategóriák magyarországi jogtörténetének ismertetésével igyekeztünk bemutatni az iparjogvédelem történetét Magyarországon. Terjedelmi okokból adósak maradunk a Magyar Szabadalmi Hivatal 100 éven belüli szervezeti változásainak részleteivel, a nagy magyar találmányok ismertetésével, a szabadalmi ügyvivők és képzési rendszerük fejlődéstörténetével, a nemzetközi kapcsolatok részletesebb ismertetésével, az információs rendszerek egy évszázadával, statisztikai adatokkal, és még sok mással, amelyek egyenként mind kitöltenék egy-egy tanulmány kereteit.
A hazai iparjogvédelem bizonytalanul meghatározható kezdeteitől mintegy 300 év, a teljes bizonyossággal meghatározható kezdettől, az első önálló szabadalmi törvény hatályba lépésétől és a Magyar Szabadalmi Hivatal megalakításától 100 év választ el minket. Szégyenkezés nélkül léphetünk át az ismét eredeti nevén működő Magyar Szabadalmi Hivatal második évszázadába. Az iparjogvédelem ügye folyamatosan gondozott volt az első évszázadban, mindig sikerült nem nagy távolságból követni a fejlett világ iparjogvédelmi rendszereit, és jórészt sikerült elkerülni a napi politika befolyásait.
Nem volt feladatunk, hogy bepillantást nyújtsunk a Magyar Szabadalmi Hivatal következő 100 évébe. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy az újabb 100 év első évtizede az egységes Európa felé közeledés és az ebből adódó kihívások jegyében fog eltelni.

Köszönetemet fejezem ki Sümeghy Pálné dr.-nak az adatgyűjtésben való szíves közreműködéséért.

---

IRODALOM

• Dr. Paul Ritter von Beck Mannagetta: Das österreichische Patentrecht, Berlin, 1893
• Dr. Bittó Béla: Szabadalmi intézményünk történeti előzményei Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság kiadványa, Budapest, 1943
• Dr. Bobrovszky Jenő: Szabadalmi jogunk 75 éve (in: A magyar iparjogvédelem 75 éve, 7-30. oldal; az Országos Találmányi Hivatal kiadványa, 1970)
• Bognár Istvánné dr.: A védjegy- és ipari mintaoltalom 75 éve (in: A magyar iparjogvédelem 75 éve, 31-59. oldal; az Országos Találmányi Hivatal kiadványa, 1970)
• Dr. Vékás Gusztáv: Az iparjogvédelem szakembereiről (in: A magyar iparjogvédelem 75 éve, 60-80. oldal; az Országos Találmányi Hivatal kiadványa, 1970)
• Bárkány József: Újítómozgalmunk két évtizede (in: A magyar iparjogvédelem 75 éve, 119-151. oldal; az Országos Találmányi Hivatal kiadványa, 1970)
• Mezey László: A Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő (in: A magyar iparjogvédelem 75 éve, 185-189. oldal; az Országos Találmányi Hivatal kiadványa, 1970)
• Horváth Gyula: Iparjogvédelem Magyarországon. Az "Alapítvány az iparjogvédelmi kultúráért" kiadványa (az Országos Találmányi Hivatal közreműködésével), Budapest, 1994
• Iparjogvédelmi Kézikönyv (főszerkesztő: dr. Szarka Ernő) Az Országos Találmányi Hivatal kiadványa. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1994